Hunting a racka (or two)

Méghogy faluhelyen nincsenek kalandok. Hajjaj, nagyonis, itt vannak csak igazán. Elég, ha csak a ma reggelre gondolok.

Előzmény: vasárnap virradóra megszöktek kedves (...) új szomszédasszonyom tavasszal született rackajuhai. Két fő. Egyre kétségbeesettebb keresés, a végén elkeseredés, bánatkönnyek. Juhok sehol.

Folyomány: Ez a szerda  is úgy kezdődött, mint a többi. Szép októberi reggel, bágyadt, párás napsütés, igazán kellemes amúgy. Ma is biciklivel megyek a munkahelyemre (idegen olvasóknak, ha van ilyen: 25 km, kellemes dombos terepen). Aztán a temető után, a Zala-parti nagy réten hirtelen meglátom a két bámész birkát. Itt.

Telefon Izabellának, aki mintegy 18 perc múlva meg is érkezik, kezében a kért gumicsizmámmal (ennek még jelentősége lesz). Birkák rövid úton, némi búza segítségével becserkészve, tötél a nyakon, indulhatunk haza.

Nem tudom, vezettetek-e már juhot kötélen. Nem, nem olyan, mint kutyát vezetni, kicsit se. A juhok ugyanis genetikailag ostobák. Aranyosak, de nem tehetnek róla, nyilván nem is voltak eddig hozzászoktatva a vezetéshez. Tiltakozásuknak a legváltozatosabb módon adtak nyomatékot, úgymint felöklelés, elrohanás, halottnak tettetés, de a legdurvább az, hogy nyitott körmökkel befékeznek, amitől aztán az út szélén kénytelenk voltunk szarvuknál fogva végigráncigálni őket, szörnyű csikorgás közepette, ilyen nyomokat hagyva az útpadkán.

(Akció közben nem volt nálam fényképező, sajnos)
Röpke egy óra után haza is értünk (a végére már egész jól belejöttek). Aztán otthon kiderült, hogy amíg Iza kihozta a gumicsizmámat, nyitva hagyta a kertajtót, vizsláim pedig huss..., kettővel kevesebben voltak a megszokottnál. Aztán persze hamar megkerültek, a történet pedig heppi enddel zárult. Kérdés hogy Kolos és Aranka (hazatolás közben volt a névadó ünnepség) mikor tervezi a folytatást.