Szenteste '75

Szenteste. Minden Esték Legszentebbje. Minden Szentek legestébbje. Finom illatok, fények. Zsenge gyökerek és gyönge szekerek. Könnycseppek, csillogó gyerekszemek. Harmónia. Hahh.

Susuéknál persze kigyulladó fenyőágak, felborult karácsonyfa, szilánkosra repedezett bejgli. Minden más. Egyik éven például egyéb ötlet (és pénz) híján ajándéknak egy felmosórongyot vettem utolsó pillanatban Anyának. Mosolygott szegény.

De mindent felülmúl 10 éves korom Szentestéje. Azt hiszem, Anya és Nagymama akkor jöttek rá, hogy ez a gyerek kicsit más, mint a többi. De azért szerettek ám.

Nagyanyám bősz templombajáró néni volt, ahogy illik. Amíg tudott, minden nap eljárt, kicsit beszélgetett 30 éve halott nagyapámmal, meg a helyszínen barátnéival. Én KisBongyorSusuként már akkor is pogány voltam, bár ezt még így nem tudtam magamról. Meglepő módon hittanra is jártam első osztályos koromban, szombat esténként kellett menni a templomba, de valahogy nem éreztem, hogy az én világom lenne. El is maradtam, a foci meg a könyvek jobban izgattak, bár már akkor is élénken foglalkoztatott a Létezés kérdése. Akkoriban például le tudtam menni egy különös tudatállapotba. Ha erősen koncentráltam, el tudtam képzelni  a Semmit. A sötét, jéghideg teret, ahol semmi létező dolog nincs. Ijesztő volt, mégis imádtam. Az a fura szakállas figura meg valahogy azóta sem testesíti meg nekem az Öröklét ígéretét.
Mégis eljártam néha Mamival Éjféli Misére. Ott szoktam megköszönni az ajándékokat.

Azon az éven viszont nem volt kedvem, így Nagyanyám egyedül vágott neki az útnak, csak pár száz méterre volt a templom. Mi otthon a tévét néztük Anyával, aki egyszer csak odalépett az ablakhoz és észrevette, hogy szakad a hó. Azonnal rámszólt, hogy öltözés, elmész Nagyanyád elé a templomba, szegény nehogy összetörje magát a csúszós úton.
Tömve volt a templom, nekem csak a bejáratnál jutott hely. Nemigen ismertem a szertartást, így aztán érdeklődve figyeltem, hogy az emberek megindulnak a széksorok között, előre a paphoz. Itt valamit osztogatnak, hasított belém a felismerés, és egyre növekvő izgalommal figyeltem a fejleményeket. Azt vettem észre, hogy minden ember, aki kinyújtja a nyelvét, kap a paptól valami finomságnak látszó nasit. Legalábbis nagyon boldog volt az arcuk, mikor visszafele jöttek.
-Mit esznek?- kérdeztem idegesen egy mellettem álló nénitől, mert már akkoriban is fontos volt nekem a szellemi mellett a testi táplálék is.
-Ostyát-jött a válasz.
Na helyben vagyunk, mondok magamnak, úgyis imádom a nápolyit. Remélem kakaós lesz, az a kedvencem. Egy életem, egy halálom, én bizony beállok a sorba. Nagyanyám közben pont akkor végzett és beült a helyére, de engem nem vett észre. Szólt az orgonamuzsika, szépen haladt a sor, benne Kissusuval, aki persze sem megbérmálva nem volt, csakúgy mint elsőáldozó sem.
Egyszer csak ott álltam a pap előtt, aki különösebb vizsgáztatás nélkül a számba nyomta az áhított ostyát. Csalódás, mert nem volt finom, nem volt ízesítve és a mennyisége sem volt az általam elvárt. Ráadásul erősen kezdett olvadni a számban. Azért gondoltam, tartogatom addig, amíg oda nem érek Mamihoz, hadd szerezzek neki egy kis meglepit.
-Idenézz, Mami, mim van!-makogtam el neki, és kinyitottam a számat.

Nem számoltam, hány Miatyánkot darált el nagy rémületében, csak arra emlékszem, hogy hazáig hányta a kereszteket korcsolyázás közben, míg én nagy bűntudatommal a vállamon méterekkel mögötte kullogtam. Mit tudtam én, hogy akárki nem áldozhat, főleg nem éjféli misén.
Szerintem haláláig nem tudta megbocsátani nekem azt az éjszakát, pedig egy szikra rossz szándék nem volt bennem, dehát így szokott elsülni, ha az emberfia valami jót akar.
Azért majd egyszer elmondom neki, hogy ne haragudjon már rám, nem direkt volt.